Olaszország után többször felmerült a papagáj téma, de mindig csak "de jó lenne" szinten. Aztán egy nap Apa azt mondta, most már menjünk és keressük meg magunknak az új családtagot. Hozzáteszem annyira nem értettem mi jó egy madárban, csak ücsörög a kalitkában, nem lehet megfogni igazán, meggyomrozni, ölelgetni (ez mind nem igaz, mint kiderült később). Ám semmi jónak nem vagyok az elrontója, főleg ha állatokról van szó. Nosza legyen, gyarapodjunk! 

Törtük a fejünket milyen madár is legyen, kékhomlokú amazon és jákó között gondolkoztunk. Mindkettő roppant okos, tanulékony, beszédes. Bújtuk a netet, hogyan kell tartani, mire van szüksége, hogyan neveljük A neten találtunk rá Deák János tenyésztőre (most 41 éve, hogy madarakkal foglalkozik)

Mikor felhívtuk már tudtuk, hogy amazont szeretnénk. A jákó okosabb (világ legokosabb madara, utána következnek az amazonok) viszont hajlamosabb a depresszióra, ezáltal a tolltépésre. Ez volt a döntő érv az amazon mellett, féltem ha nem foglalkozunk vele eleget akkor belebetegszik. Persze most már, gyakorló amazon anyukaként pontosan tudom, hogy nálam egy madár soha de soha nem lenne depressziós.

Szóval felhívtuk a tenyésztőt és nagyon örültünk a hírnek, miszerint épp vannak amazonjai, 6 hetesek. Másnap el is mehettünk megnézni és kiválasztani. Így hát a következő nap útnak indultunk Vecsésre. Micsoda véletlen, épp egy ballagásra kellett mennünk, de Roniból tanulva tudtuk, hogy úgyse bírjuk ki, már reggel indulni szerettünk volna (120 km). Mégiscsak az unokatesómról van szó, így elmentünk a ballagásra. Nagyon türelmetlen voltam már tűkön ültem, így gyorsan lezavartam a dolgot, puszi puszi, nagyon szép a ballagás, gratulálunk, itt a virág, köszönjük a meghívást, mennünk kell ,csók! És huss, már szárnyaltunk is a kocsihoz és repültünk amazon nézőbe.

Megérkeztünk Vecsésre, a tenyésztő utcájába érve már hallottuk a madarak rikácsolását és kiabálását.  Előtte még a kocsiban egy kanyarnál eldőlt a 2 literes kólám, kiszúródott valahogy, és a kóla csak úgy spriccelt! Rám. Ki másra. Én szoktam így járni. Megtaláltuk a házat, kiszálltam, tiszta kóla voltam. 

Reméltem, hogy ha már nem is vagyok nett és tiszta, azért nem úgy nézek ki, mint akire az ember egy madarat sem bízna. 

A tenyésztő nagyon kedvesen fogadott, rögtön kint az udvaron megmutatta az összes madarát. Rengeteg van, az udvara tele van röpdével, mindegyikben szebbnél szebb papagájjal. Egy élmény volt ott lenni:) Deák úr egy roppant szimpatikus ember volt, látszott rajta mennyire szereti őket, ez az élete. Végig nagyon nagy lelkesedéssel beszélt róluk.

Utána eljött a nagy pillanat, bementünk megnézni a kicsiket. Egy kis dobozban voltak, mind háttal nekünk. Kicsik még, ilyenkor nem csinálnak  semmit csak alszanak és ha megetetik őket esznek. Éppenséggel nem így képzeltem őket, hanem szép kifejlett madárként csak mini méretben:) de nekik volt vagy 10 szál tolluk a többi csupasz bőrfelület:) Hát gondoltam jó, elég csúnyácskák de menjünk közelebb. Aztán a hangunkra az egyik hátrakapta a fejét, azonnal megnézett minket magának, gondolta ki a fene jön ilyenkor ide mikor ő aludni szeretne. A többi meg sem moccant. Gondolom máris tudjátok, hogy ő volt az, ő lett a mi Nikitánk:) Persze ha kicsit gondolkozunk akkor rájöhettünk volna, hogy ez a túlzott érdeklődés  a későbbi rosszaság és elevenség jele. Akkor még úgy voltunk vele, hogy ó milyen édes volt ahogy ránk nézett! Valószínűleg ezzel sikerült kiválasztanunk a legeslegvásottabb, a legcsibészebb madarat mind közül:)

Így néznek ki 6 hetesen:

Miután kiválasztottuk kimentünk a többi kicsihez, hogy Deák úr megmutassa, hogyan is kell megetetni őket. Apa volt az áldozat, úgy döntöttünk ő fogja etetni. Odamentünk egy kis fiókához, egy kis kakaduhoz. Nagyon aranyos volt, azonnal megsimítottam, kicsi még, nagy baj nem lehet. Ha fejszével csaptam volna az ujjamra az kevésbé fájt volna...Még tolla sem volt normálisan, olyan picike volt, de a csőre mint a satu, úgy szorította az ujjam az éles csőrével. A tenyésztő rögtön szólt, hogy jaaajj nem szabad ám hozzérni, mert csíp. Á - gondoltam magamban - köszönöm a jó tanácsot, egy életre megtanultam miután a szemem is kiugrott a csípéstől!

Etetni nem olyan egyszerű (ezek után ha egyszerű lett volna sem akartam volna megtanulni), ki kell nyitni a csőrét, betuszkolni a fecskendőt, és belenyomni a kaját a szájába. Apa gyorsan belejött szerencsére. A tenyésztő megköszönte, hogy elmentünk és mondta, hogy két hét múlva (8 hetesen) jöhetünk érte. Ácsorogtunk, ácsorogtunk és ácsorogtunk, gondoltuk valamelyikünk csak megszólal, hogy ugyan mi már nem óhajtunk visszajönni érte. Mi most szeretnénk elvinni. Nem holnap, nem egy hét múlva, nem két hét múlva, hanem most. Most! Nem akarta. Azt mondta még nagyon kicsi. Mondtuk neki, hogy minden rendben lesz, jó szülők vagyunk menni fog. Aztán - mivel látta, hogy szeretni fogjuk és az etetés is jól megy - belement, úgyhogy nagy volt az öröm! Vettünk tőle kalitkát, etető- és itatótálakat, megvettük neki a tápot, aztán felpakoltunk és elindultunk haza. Útközben még megálltunk a Fressiben vettünk neki játékokat is.

Az úton végig az ölemben utazott egy papírdobozban, ahogy utaztunk hazafelé folyton csak nézegettem, a csúnyácska madár egyre jobban tetszett, az út felénél már a világ legszebb madarának láttam. Másfél óra alatt rút kiskacsából hattyúvá vált a szememben, mire hazaértünk már tudtam, hogy ez szerelem lesz.

Igazam lett. Nikita a szerelmem, a lányom, a barátnőm, a mindenem. Az életem.

folyt. köv.