2012. augusztus 28., kedd

Egy augusztusi nap volt, itthon voltunk Nikitával, valamint volt nálunk egy kőműves aki épp a teraszt járólapozta. Nikita oda volt érte, mert mindig fütyült és szerette hallgatni, valamit imádta a flex hangját. Egész nap sikítozott és fütyült, nagyon jól érezte magát. A kőművesre úgy nézett, mintha ő lenne a herceg fehér lovon, itta minden szavát, nagyon odavolt a hangjáért:) 

Egyszer kimentem hozzá megnézni, hogy halad a munka. Illetve csak megálltam az ajtóban és ott beszélgettünk. Nikita meghallotta a hangját és azonnal odarepült hozzánk, rá akart szállni a vállamra. Én nem figyeltem, egyszerűen reflexszerűen elhajoltam:( és Niki már kint is volt. 
Azonnal, egyenesen felrepült magasra, nagyon kiabált, iszonyatosan megijedt. Repült tovább egyenesen a háztetők fölött. Aznap épp nagyon szél volt ami még sodorta is. Én mezítláb ordítva rohantam a kavicsos utcán utána. Leszállt egy háztetőre, de annyira ugattak a kutyák és ő annyira félt tőlük, hogy tovább repült. Leszállt egy másikra, de ott is nagyon félt, megint tovább repült. A városban sok a fa, így eltévesztettem szem elől. Hiába kiabáltam, nem találtam. Nem tudtam, hogy messzire repült e, vagy még itt van a közelben és nem mer válaszolni (beszélni még nem tudott, csak fütyülni és halandzsázni, mint ahogy a kisgyerekek). Apát nem tudtam elérni, így egyedül kezdtem keresni. Fél óra múlva elértem telefonon Apát, hazajött és folyamatosan kerestük, órákon át. 

Nem emlékszem mikor voltam utóljára így kétségbe esve, azt sem tudom mikor sírtam utoljára ennyire. Borzasztóan hiányzott, nagyon meg akartuk találni. A külvilágot nem ismeri, minden veszélyes számára. A kutyák, a macskák, az emberek, minden. Nem tudtam, hogyan élheti túl odakint. Még tetőzte a bajt az is, hogy odakint - a nappali meleg ellenére - éjszaka hideg volt ( 8 fok). Tudtam, hogy fél, fázik. Egy nagytestű papagáj sok-sok kilométert tud repülni. Azt sem tudtuk vajon a városban van e még, vagy már messze jár. 

Felhívtuk a tenyésztőt, hogy ha valaki madarat talál és szól neki, jelezze nekünk. A gyűrűjén rajta van a tenyésztő neve és Niki azonosító száma. Reménykedtünk, ha ember találja meg nem akarja majd megtartani, hanem megkeresi a gazdáját. Ez volt  a legjobb verzió, a többire gondolni sem mertem. Mi van ha leszáll egy fára és elkapja egy macska? Vagy egy kutya? Hiába való volt minden, nem találtuk. Kismadár a nagyvárosban rosszabb, mint a tű a szénakazalban. Besötétedett, de még mindig kerestük. Nem volt sehol. Késő este jöttünk haza, feltettük a netre ahova csak tudtuk. A kalitkáját és a játékait kivittük az udvar közepére és hangosan szólt Halász Judit - Ákombákomja. Abban bíztunk, hogy nem ment el a városból és esetleg errefele téved akkor megismeri a kedvenc zenéjét és a kalitkáját. Éjszaka plakátokat nyomtattunk. Ez a kép került rá:

Lefeküdtünk kicsit aludni, éjszaka hiába kerestük volna. Folyton ő járt a fejemben, olyan pici a városhoz képest, lehetetlenség megtalálni. Annyira szerettem (szeretem) és szőrnyű volt látni az üres kalitkát, az érintetlen hintákat, az építőkockáit. Az az igazság, hogy tudtuk, a sok sok elveszett madár történetéből nagyon kevés az amilyen boldogan végződik. 

2-3 órát aludtam, kora hajnalban keltem. Az előző napi feszültségnek, idegességnek és aggódásnak nyoma sem volt. Halálosan nyugodtan keltem. Tudtam, hogy ezen a napon meglesz. Nem reménykedtem, TUDTAM. Gyorsan felköltöttem Apát, hogy ébredjen, mennünk kell, mert vár minket, most fogjuk megtalálni. Még sötét volt amikor hajnalban ismét neki indultunk keresni. Bármerre mentünk mindenhova plakátokat tettünk ki. Oszlopokra, boltokba, kerítésekre, postaládákba, mindenhova. Órákon át jártuk az utcákat, házakhoz csöngettünk be, megkérdeztük akit csak lehetett. Ahol látni vélték, vagy emberi füttyöt véltek hallani a fák közül oda bekéredzkedtünk és végig néztük a fákat. Hideg zuhanyként ért, hogy nem találtuk. Nem értettem miért, hisz éreztem azt, hogy ma meglesz. Akinek vannak női megérzései az tudja milyen ez. Olyan nincs, hogy a megérzésem cserbenhagy! Olyan még sosem volt. 

Hazamentünk enni és ismét berakni neki a zenét a kertben, hogy hallja az Ákombákomot, hátha hazajön. 
Nem jött. Egész nap zokogtam, Apa pedig vigasztalt. Kint sírtam (inkább ordítottam az megfelelőbb szó) az udvaron a kalitkánál, amikor hátranéztem és láttam, hogy Apa a ház előtt a kezét az arcához emeli és rázkódik a válla. Teljesen megdöbbentem. Sosem láttam még sírni. Azonnal odaszaladtam átöleltem és mondtam neki, menjünk! Most megtaláljuk ez biztos! Ismét éreztem és tudtam, hogy ma meglesz. Újra nekiindultunk. 

Újabb adag szórólapot vettük magunkhoz. Elmentünk egy olyan utcába ahol még nincs plakát és ragasztgattunk. És akkor csörgött a telefon. Egymásra néztünk és én tudtam, hogy Niki miatt hívnak! Apa elővette a telefont a zsebéből. 10 mp alatt legalább 3 imát elmondtam, hogy ismeretlen szám legyen a hívó. Ismeretlen szám volt. Alig tudtam állni mindenem remegett. A fiú aki hívott azt mondta, egész nap emberi füttyöt hall a fa tetejéről. Egy tőlünk nem messze lévő utcában. Azonnal lélekszakadva futottunk haza a kocsiért és rohantunk oda ahol a fiú hallotta. A füttyel Niki minket hívott, minket keresett, akkor még nem tudta mondani, hogy apa és anya. Jó volt tudni, hogy ő nem akart elrepülni, nem akart elmenni tőlünk, egy szerencsétlen baleset volt, hogy kirepült és vár, hív minket. A kirepülése napján ott szállt le és nem mozdult el onnan. Csak várt és bízott bennünk, hogy megkeressük és hazavisszük. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. Lehetett volna. Ha meglett volna. De az én madaram nem volt ott...

Hiába mentünk oda, sehol nem láttuk.Szólítgattuk, kiabáltunk, fütyültünk neki. És láss csodát! Egyszer visszafütyült! Rengeteg fa volt az utcán is, a házak udvarán is. Apa nem is hallotta, hogy visszafütyült, csak én. Végignéztük az összes fát amit lehetett, nem volt sehol. Mondtam Apa nem mehetünk el! Hallottam, hogy itt van! Bementünk a házak udvarába ahova csak beengedtek, mert tudtuk h félhet a kutyáktól és azért nem szólal meg. De nem volt sehol. Sehol. SEHOL! Pár óra után már abban sem voltam biztos, hogy hallottam a fütyülését, vagy csak hallani akartam. Feladtuk. Egyszerűen nem volt ott. 

Az utca végéből visszamentünk az utca elejére a kocsihoz. Itt volt az ideje elindulni és másfelé keresni. Apa elővette a kulcsot. Kinyitotta a központi zárat. Odaléptünk a kocsiajtóhoz. Kinyitottuk. Akkor még nem tudtuk, hogy valaki néz minket..valaki nagyon figyel. Be akartunk szállni a kocsiba és akkor......

hatalmas kiabálással és hatalmas szárnycsapásokkal megláttuk Nikitát felénk repülni. Végig papagájhangon kiabált nekünk, és körözött a kocsi felett, majd hogy jól lássuk felszállt egy diófára. Ilyen okos. Tudta, hogy ha most nem mer megszólalni a kutyaugatás miatt akkor otthagyhatjuk. Tudta, hogy ha beszállunk a kocsiba akkor elhajtunk és ő ott marad. Összeszedte a bátorságát és szólt nekünk:) Mert ennyire haza akart jönni, mert ennyire szeret minket. Ahogy mi is őt. 
Becsöngettünk a házba, szerencsére kedvesek voltak. Mondtuk, hogy a diófájukon ül a mi Nikitánk és fel kell érte mennünk, mert ő fél lejönni. Beengedtek, Apa felmászott hozzá a fára. Hatalmas diófa volt, apa felmászott a törzsén de Niki kint volt a szélén. Kinyújtotta a kezét, Niki pedig szépen elkezdett odamenni hozzá. Ahogy odaért rá is állt a kezére és már mehettünk is haza. Betettük egy dobozba a biztonság kedvéért, bár tudtuk, hogy nem repülne el. Beültünk a kocsiba és hazamentük. Végre újra teljes volt a család. 


Itthon elmeséltem neki, hogy mennyire aggódtunk érte és mennyire hiányzott, ő is elmesélte az ő élményeit. Csak mondta és mondta azon a gyönyörű halandzsa nyelvén. Ittam a "szavait". Nagyon boldogok voltunk:)


Most 4 éves de sosem felejtette el, hogy 3 hónaposan kirepült. Ha véletlen nyitnám a bejárati ajtót és ő épp ott van azonnal rám kiált: ANYA!! és mondja mondja mondja halandzsa nyelven, hogy vigyázz anya baj történhet! egyszer már kirepültem! 


Ezt a két napot sosem fogjuk elfelejteni. Sem mi, sem ő. 

folyt. köv.
Az úton hazafelé nem gondoltam, hogy megharagudott rám, késő volt már és fáradt, álmos volt, így nem is vettem észre. 
Hazaértünk, utána rögtön elment aludni. Reggel felébredt, mentem a szokásos puszit adni neki amit nem fogadott túl nagy örömmel. Úgy megcsípte a számat, h ha lett volna itthon piercingem nyugodtan bele tudtam volna tenni a lyukba. 
A papagáj csípése iszonyat erős és fájdalmas.
 Eddig soha nem csípett meg,  pedig az amazonok egyik jellemzője, hogy csípnek. Apát minden nap egyszer kap egyet, csak úgy, mihez tartás végett :) 
Így kellett szembesülnöm a dologgal, miszerint az én kis szerelmem bizony nagyon haragszik rám. Pár napba beletelt, míg elfelejtette és  megbocsájtott, de volt egy bizonyos távolság amit mindig megtartott köztünk. A kezemre és a vállamra felállt, beszélgettünk is, de megfogni, megsimogatni és megpuszilni nem engedte magát, bármit csináltam. Nagyon lassan, lépésről lépésre építettem újra a bizalmát, nem volt egyszerű de ha az ember szereti őt akkor megéri. Néha volt, hogy úgy éreztem feladom, hiába próbálkozom nem lesz a kapcsolatunk a régi. Végül kicsit több, mint 6 hónap kellett míg újra megbízott bennem. Egy kis simogatás, egy kis puszi, aztán lassan végre újra a régi lett minden :)

Az első műtét után egy hónap múlva várt minket vissza az orvos. Az az egy hónap sem volt ám eseménytelen. A lába egyáltalán nem fájt, így jól érezte magát. Minden ugyanúgy volt, mint egészséges lábbal. 2 másodperc lopta ki a wcből a wc papírt. 


Nagyon figyel és amint lehetősége adódik valami csínyre, azonnal lép az ügy érdekében. Épp csak kinyitottam az ajtót már bent is volt, felkapta és gyorsan vitte a szekrény tetejére, ahol úgysem érem és nem tudom elvenni.

Napi szintem megörvendeztetett a rosszaságaival. A kalitkába nem tehettük be a lába miatt, így a kalitka tetején aludt. Eleinte. Aztán kitalálta magának, hogy mennyivel szebb a kilátás magasabbról. Nosza rajta keressünk új alvóhelyet!:



Ugye milyen szépen mutat? :) Roppantul örültem az új hóbortjának. 

Néha roppant ártatlannak tudja magát mutatni:



hisz ő csak egy madárka aki ücsörög 




és játszik egész nap.



Azt hittem milyen nagy boldogság lesz amikor megtanul repülni, de azért visszanézve a kalitkában töltött időkre, mégiscsak visszasírja az ember: D Annyi rosszaságot (és kárt!) senki nem képes csinálni, mint egy  nagytestű papagáj.

Ilyen szép amikor repül:


Elég nehéz repülés közben lefotózni, hogy éles is legyen a kép, de mutatok nektek egy képet (netről) amin látszik milyen szép is a kékhomlokú amazonok tollazata:


Csodaszép igaz? :)

Amilyen szép, olyan rossz! Nálunk minden duplán nehezebb volt amiatt, hogy nem tudtuk kalitkába tenni a lába miatt. Mindent szétszed amihez hozzájut, épp ezért nagyon kell figyelni rá. Számtalan telefontöltő, laptop billentyűzet (több alkalommal), nyakláncok, fülbevaló, fülhallgató, virágok stb lett az áldozata. No de sebaj, még csak pár hónap és megtanulunk mindenre odafigyelni:) Sokszor nagyon mérges voltam rá, de valahogy mindig megbocsájt az ember:)

Ezeket az édességek anya vette, de Roni megtalálta a táskában. kihuzigálta Niki pedig elvette tőle és kibontotta:. Az ember mosolya nem őszinte ám ilyenkor, amikor ilyeneket lát:)



Niki mérgesen amikor rászólok valamiért:



Na de mégis hogyan tudna haragudni rá az ember, mikor ilyen édes:



és mindig segít a házimunkában:


Ebben az időben még hugommal szerették egymást:)


Amikor Zita nálunk aludt Niki mindig addig piszkálta reggel, míg fel nem ébredt. Alig várta, hogy beszélgessenek:)



Itt még csak piszkálgatta, később megtanulta a nevét és szólogatta is ébresztéskor: Zitaaaa, halóóó!!

Egy nap elmentünk Békéscsabára a Csaba plázába mozizni. Mozi előtt benéztünk a pláza állatboltjába amit nagyon szeretünk, sok kis állatkájuk van és ott él egy jákó papagáj is (akit viszont roppantul sajnálok, nagyon unalmasan telhetnek a napjai egész nap kalitkában ülve). Vettünk egy két dolgot és már fizetni készültünk a pénztárnál amikor megláttam egy édes kis leopárdgekkót. Szerelembe estem:) Mozi helyett maradt a hüllő vásárlás:) Családunk ismét egy fővel gyarapodott.

Szépséges Lexy:

Tücsökvacsora:


:)


Nikinek is roppantul tetszett, bár a terrárium világításának megszüntetése a drót szétrágása által jobban érdekelte.


A többiek:
 Bubókámmal (Roni)

A kismalac még mindig nagy sláger:


dagi Manó


Anya játszunk már!


Nekem borzasan is gyönyörű:



Ronicsók:


Nem csak ennyi minden történt az alatt az egy hónap alatt míg vártuk a következő műtétet. Megtörtént az ami már előttünk oly sok mindenkivel, amitől mindenki retteg. Nikita kirepült a házból. És elveszett.

folyt. köv.

2012. augusztus 27., hétfő

Hosszabb kihagyás után újra jelentkezem:) Ismét az állataimról fogok mesélni, végtére is ezért jött létre ez a blog. 

Szerencsére nagy békességben éltek egymással a csöppek, együtt nevelkedtek, így nem volt ellenségeskedés. 




Ronival és Nikivel mindennap elsétáltunk apa elé a munkahelyre. Niki nagyon élvezte, repülni még nem tudott így teljesen nyugodt szívvel sétálhattam vele az utcán. Minden érdekelte őket. Nikit az emberek, Ronit a fák amiket boldogan pisilt körbe minden alkalommal:) Niki folyton fütyült a séták során:) 

Ronika szőre egyre csak nőtt nőtt, alig vártam, hogy szép hosszú legyen. Hosszú lett, szép nem:) Iszonyatos mennyiségű szőre van, 3 yorkira is elég ezt még tetőzi, hogy picit hullámos. Ez még nem is lenne baj, ha engedné magát fésülni. Na de azt neeem, fésűt nem. Nem színes, nem sípol, ilyesmi az ő közelébe nem kerülhet:)Erősen el kellett gondolkodni azon, hogy ezen bizony már csak a kozmetikus ollója segíthet. 

kis Csubakkám




Ronival és Nikivel mindennap elsétáltunk apa elé a munkahelyre. Niki nagyon élvezte, repülni még nem tudott így teljesen nyugodt szívvel sétálhattam vele az utcán. Minden érdekelte őket. Nikit az emberek, Ronit a fák amiket boldogan pisilt körbe minden alkalommal:) Niki folyton fütyült a séták során:)

Ekkor még csak két dolgot tudott, fütyülni azt amit apától tanult és sípolni, mint a mikró. 



Három közös hónapunk volt eddig velük, ami nagyon boldogan telt. Ám egyszer csak baleset történt...

Egyik nap munkából hazajövet szokás szerint az első utunk (sok sok Roni puszi után )a kalitkához vezetett. Azonnal észrevettük, hogy Niki furcsán áll, kifele fordulva tartja a lábát. Egyértelmű volt, hogy eltörte, bár fájdalmai nem voltak. 
Azonnal hívtuk a tenyésztőt, hogy tud e olyan orvost aki megfelelő szaktudással rendelkezik, ért a madarakhoz és megbízható. A mi állatorvosunk (akit nagyon szeretünk és jó szakember), nem tudta vállalni, ehhez nem elég egy "mezei" állatorvos, megfelelő tudás és főleg megfelelő felszerelés szükséges hozzá. Szerencsére a tenyésztő az ország egyik legjobb állatorvosához, dr. Beregi Attilához (PhD állatorvos, egyetemi docens, madárspecialista, madármentő) irányított. Ezúton is köszönjük neki, a lehető legjobb kezekbe kerültünk! Felhívtuk, másnap indulhattunk is hozzá. 
Ideges voltam az út miatt, egy madárral 3 órás utat megtenni nem egyszerű. Elkészültünk, eljött az indulás amit már nagyon vártam, mielőbb oda akartam érni. Nagyon féltem, hogyan fog törött lábbal utazni, mit szól majd autóhoz  és hogyan fog kibírni 3 órát. Mondanom sem kell nem kellett volna aggódnom. Nikinek roppantul tetszett az autókázás,  felült rögtön a háttámlára a vállam fölé és elkezdett fütyülni, emelgette a szárnyát (ami a boldogság jele nála) és fütyült és fütyült és fütyült amíg már majdnem megsüketültünk:) 
Végre megérkeztünk az orvoshoz ahol a röntgen után kiderült amit amúgy is tudtunk, hogy eltört a lába. Más megoldás nem lévén csak a műtét jöhetett szóba. A lábát sínbe kellett tenni, ami kívülről nem megoldható, hisz egy madár lazán leszedné onnan, bárhogyan is lenne odarögzítve. Ezért a fém sínt belülre, a csont mellé, a bőr alá kellett tenni. Gondolom nem kell részleteznem milyen nehéz feladat lehet ez, picike vékony 2 hónapos madárlábat helyre tenni. A műtőből ki kellett mennünk, annyit láttunk, hogy ráteszi a pici kis altató maszkot és Niki elalszik. Már ezt is sokkoló volt látni, iszonyatosan idegesek voltunk és féltünk. Kb fél óra múlva készen volt, bemehettünk érte. Ekkor már ébredezett. Össze volt zavarodva, ijedt volt. Én vettem fel és próbáltam betenni a szállítódobozba. Nem sikerült. Kiabálni kezdett, verdesett a szárnyával és nem tudtam megtartani, addig hadakozott amíg kirepült a kezemből:( Leesett a földre, próbáltuk megfogni, lefogtuk a szárnyát. A landolástól Niki lábából azonnal ömleni kezdett a vér az én szememből pedig a könny. A sín elmozdult, már nem volt mit tenni. Az orvos elállította a vérzést de így a műtét már hiábavaló volt. Még egy műtét ilyen gyorsan az első után nem jöhetett szóba. Meg kellett várnunk, míg a csont összeforr. A nagy bajból még nagyobb lett:( 

kis Zöldségem a törött lábával:

Néha jó ha egy madár nagyon okos, néha nem. Velem utazott, jókedvűen, boldogan, az utat végig fütyülve, majd az út végén egy orvos kezei közé adtam aki "bántotta". Én, akit annyira szeretett, akiben a végletekig megbízott  nem védtem meg. Tudtam, hogy nem fogjuk jól viselni, de arra álmomban sem gondoltam, hogy Niki  nem bocsájtja meg nekem. Több, mint fél évembe telt visszaédesgetni magam a kegyeibe. 

kisgömböc:



folyt. köv.