Bele is vágok az első bejegyzésembe. Először is elmesélem, hogy hogyan kerültek hozzák a "gyerekek".

Manó volt a legelső állatkánk. Amikor összeköltöztünk Zsoltival (későbbiekben Apa néven fog futni:)), az albérlettel együtt megörököltünk (sajnos csak ideiglenesen) egy brit kék cicát is. Azonnal megszerettem, nagyon jó fej volt. Belemászott a fiókokba, a mosógépbe, bárhova ahova befért. Reggelente orrdörzsivel ébresztett, vagy épp nagy örömmel véres-döglött madarat hozott nekünk az ágyba szeretete jeleként. Volt, hogy két órán át kerestük, mire megtaláltuk a konyhaszekrényben, ahol a tányérok mögött békésen aludt. Mindennapra jutott nevetnivaló. Aztán sajnos a  tulajdonosok hazaköltöztek, az albérletből mennünk kellet és Safranek, a brit kék maradt. 

Nagyon rossz volt otthagyni, imádtam azt a nagy kerek fejét. Az új albérlet nagyon üres volt nélküle. Nem is sokáig bírtuk, egy-két nap múlva megvolt a kiszemelt britünk a Zöldszigeti kennelből.

8 hetesen hazahoztuk, egy tünemény volt:)

Ő is bemászott mindenhova,

bemászott minden alá, 

mindig olyan helyre feküdt ami neki a legjobban tetszett,

ahol mindig a központban lehetett, 

és mindig a legkényelmesebb pozícióban:)

Imádni való:) Azóta felnőtt és már az is nagy kiváltság ha hozzászólhatok és őnagysága nem fordítja el a fejét:)

folyt. köv.