Hamarosan megszületettek a kiskutyák és bár lányt szerettem volna, fiúk lettek. Sosem bántam meg, életem egyik legnagyobb szerelme lett (és Apa legnagyobb szerelme!). Küldtek róla egy képet, ezt nézegettem 8 hosszú héten át, amíg érte nem lehetett menni.

Soha nem teltek még ilyen lassan a hetek, mint mikor rá vártam. Tartottuk a kapcsolatot a tenyésztővel, mindig mesélt róla, így megtudtam, hogy amíg a tesók még csak esznek és alszanak az anyukájuk melett, az én választottam már kimászkál a kosárból. Amíg a többiek még csak tekingettek kifelé a világra a ágyukból, addig én kis csöppöm már mászkált, folyton láb alatt volt. Nagyon örültem, hogy ilyen eleven, imádom ha egy kiskutya "rossz":) 

Minden nap nézegettem a képet, terveket szőttem, neveket kerestem. Sok név felmerült, végül a Roni nevet kapta, egy nagyon kedves munkatársam mopsz kutyája után. Mivel nekem akkor még nem lehetett kutyám, az ő kis mopszán éltem ki minden szeretetemet. Szerencsére a gazdija tűrte és sokszor meghívott magukhoz, hogy kutyázhassak. Már nagyon vártam haza a saját Ronimat, megvettünk mindent amire szüksége volt. Tápot, ágyikót, tálkákat, játékokat, minden készen állt a fogadására, már csak ő hiányzott.

Végre eljött a nagy nap! A nap bármelyik időszakában érte mehettünk, vártak minket. Sajnos épp aznapra esett húgom ballagása. Szépen felöltöztünk, elmentünk de egy percre sem tudtam odafigyelni, csak arra vártam, hogy végre vége legyen és indulhassunk. Nem bírtam. Egyszerűen nem lett vége, csak mondták, mondták, mondták és mondták a szöveget. Mondtam Apának elég volt, nem bírom tovább, 3 éve várok! Induljunk! Átadtuk a virágokat, odasúgtam húgomnak, hogy mi elmegyünk Ronikáért, nem várhatok tovább. Szerencsére megértette. Na jó, valójában csak szeretnék így emlékezni rá, de nem így volt.:) Nem tudtunk odamenni húgomhoz így hát egyszerűen eljöttünk és írtam neki egy smst. (Szerencsére ő is nagyon várta már, hogy vége legyen a ballagásnak és kiskutyázhasson. A ballagás végén azonnal jött hozzánk megnézni az új lakót.)

Érte mentünk, hazavittük, letettem a földre, gondoltam lefekszem mellé és beszélek hozzá, hogy ne érezze az anyja és a testvérei hiányát, ne féljen az új helytől. Nem kellett volna ennyire tartanom attól, hogy sírni fog:) Már a kezemben ülve kiszemelte a neki szánt új játékát amivel vártuk, a narancssárga sípolós malackát. Amint letettem a földre (mint a kis lendkerekes autók) már futott is a malackához játszani, már a levegőben járt a lába.

Felvette és már futott is vele, zengett a ház a sípolástól, összegyűrte a szőnyegeket a nagy rohangálásban és csak játszott és játszott. Egy percig sem zavarta, hogy elhoztuk az anyjától és a megszokott környezetéből. Játék után békésen aludt, nagyon jól érezte magát nálunk az első másodperctől fogva.

Manó fenntartásokkal fogadta őt, de aztán összebarátkoztak, már amennyire Manó esetében lehet ilyet mondani.

Ronikának felkötöttük a fülét, hogy később szépen álljon, de ez nem igazán jött össze:) Utálta, mindig piszkálta, én megsajnáltam és levettem. Néha visszaragasztottam, de az már nem volt elég ahhoz, hogy állva maradjon.

Minden egyes percben imádtam! Ahogyan játszott

ahogyan aludt.

Imádott hanyatt lenni, én pedig imádtam a hatalmas pocakját. Rá is ragadt a név, Pocak, Pocó, Ronipocak, Pocakos.

Apa nagyon hamar megszerette, összenőttek és imádják egymást. Az első kismalaca azóta is megvan, nem részletezem milyen állapotban, de megvan:) Szépen és gyorsan fejlődött, igazi kis játékmanó lett belőle. A mindene, az élete a játék. Minden egyes új játékának örült, mindegy milyen a lényeg hogy sípoljon.

Azóta már ilyen sok játéka van:

és azóta is imád hanyatt aludni.

Ilyen csodaszép felnőtt lett az én Édes Pici Pocakom:

folyt. köv.