Hazaérkeztünk Nikivel. Előtte sok mindent elolvastuk, hogyan is kell nevelni és hogyan kell tartani. Igyekeztünk betartani mindent amit olvastunk.

"Biztosítsuk, hogy a kalitka biztonságos helyre kerüljön." Biztosítottuk, betettük a nappali sarokba.

"A kalitkát helyezzük huzatmentes helyre, ne érje pl ablaknyitáskor hideg levegő." Ezt a szabályt is betartottuk. A kalitka a sarokban volt, nem volt huzat, nem érte a hideg sem.

A könyvnek ebben a részében nem esett szó a papagájról, úgyhogy kénytelenek voltunk rögtönözni. Gondoltuk legjobb lesz ha úgy járunk el Nikitával is, mint a kalitkával. Ezért a nap minden órájában biztonságos helyen tartottuk

és huzat mentes helyen altattuk.

Most már tudom, hogy a könyvből hiányzott egy lényeges mondat, ami nagyban megkönnyítette volna, hogy ne nőjön a fejünkre és ne legyen elkényeztetve, mégpedig ez:

A MADARAT HELYEZZÜK EL A KALITKÁBAN!.

Hazaérkezésünk után alig vártam, hogy lássa a család és a barátok, alig vártam, hogy együtt örüljenek velünk, milyen szép az új "lányunk". Szinte be sem érkeztek az ajtón már mutattam nekik, hogy "ugye milyen szép!?"

Bizton állíthatom, hogy ennyi őszintétlen mosolyt és ennyi hamis egyetértést ("ó igen, nagyon szép") rég láttam, hallottam. Nem értettem miért nem látják csodaszépnek.

Sokat foglalkoztam vele, folyton kézben vagy rajtam volt.

Apa lelkesen etette, pedig nem volt egyszerű. Reggel 7 óra volt az első etetési időpont ezután 3 óránként kellett neki enni adni. Apa emiatt 3 óránként hazajött a munkahelyéről. A tápot össze kellett keverni langyos vízzel, és fecskendőbe töltve adni. Nikita hamar megjegyezte, hogy ha meghallja a mikró hangját, akkor jön a fincsi étel. Ebből következik, hogy a legelső amit megtanult, az a mikró hangja. A mai napig használja, nem felejtette el.

Ronikával hamar összeszoktak, hisz együtt nevelkedtek, egy korúak voltak.

Manó sem bántotta soha, érdeklődéssel figyelte, de sosem akarta levadászni. Egy kicsit sem izgatta, hogy beköltözött hozzánk egy madár.

Sikerült jól összeszokniuk és még csak nem is került különösen nagy erőfeszítésünkbe.

Amikor nem voltunk itthon betettük a kalitkába. Ilyenkor ők még nem tudnak repülni, éjszaka pedig nem lábon állva alszanak hanem hason. Ez nagyon tündéri: és kicsit vicces is:)

Gyorsan nőttek a tollai, egyre szebb lett.

Egyre érdeklődőbb lett.

Végre elkezdett a kalitkában is mászkálni, hamar megtanulta, hogy nyugodtan és egyszerűen kimászhat belőle.

Innen már hamar érlelődött benne a gondolat, ha már itt áll a kalitka szélén, akkor valahogy el is kéne jutni A pontból B pontba. Így elkezdődött a repülni tanulás szakasza. Nem is olyan egyszerű dolog ez, mint ahogy hangzik:) Ketten tanítottuk apával

de egyedül is nagyon lelkesen próbálkozott. Mi pedig lelkesen húztuk ki a szekrényt, hogy kiássuk mögüle, vagy épp a tévé vagy a fotel mögül. A szárny használata már jól ment, csak a leszállást kellett még megoldani. Folyton a tévé felé repült. Amikor elfogyott a tér egyszerűen lezuhant. Pár nap múlva minden tökéletesen ment, Nikita végre igazi, repülni tudó papagájjá fejlődött.

A lágy eleségről át kellett szoktatni a magokra. Az amazonok fő tápláléka a gyümölcsök, a zöldségek, magvak és diófélék. Ez majdnem igaz is Nikitára, csak éppen más formában, mint ahogy elvárható lenne.

Gyümölcsök: befőttként sült húsok mellé

Zöldségek: köretként sült húsok mellé

Magvak: szezámos sült húsként, esténként pedig nasiként igazi papagáj eleségből

Diófélék: darázsfészekként vanília öntettel.

. Reggelente kávéval ébredünk.

Niki imád fürdeni

Azért Apát is nagyon szereti ám:)

Szereti azt is ha jönnek hozzánk, pl a papája (én apukám)

vagy a húgom, Zita. (Itt még nagy volt a szerelem, azóta elég labilis a kapcsolatuk, elég egy percre egyedül hagyni őket és máris összevesznek)

A gyerekek napjai főleg játékból állt ki. Ronika legnagyobb kedvence továbbra is a kis malackája volt.

A szőrével nem nagyon tudtam mit kezdeni, gyűlölte a fésűt. Egyébként is nehezen kezelhető szőre van, kicsit hullámosodik a mennyisége pedig legalább 2 másik yorkira is elég lenne.

Millió dolláros mosoly:D

Manó jórészt lustálkodással töltötte és tölti a minden napjait.

Nikita nagyon szereti a játékait,

de amit a legjobban szeret a világon, az...

az ÉN vagyok:) Mindent együtt csinálunk. Velem van ha főzök,

ha mosogatni kell,

de velem fürdéskor is.

Velem van ha számítógép előtt ülök, ha varrok ha filmet nézek:)
 Az előző bejegyzésemben is írtam mit jelent nekem Nikita.

 Az érzés kölcsönös. Én ugyanazt jelentem számára amit ő nekem.

Az életük korántsem eseménytelen, szinte minden nap történik valami. Hamarosan erről is mesélek:)

folyt. köv.

Olaszország után többször felmerült a papagáj téma, de mindig csak "de jó lenne" szinten. Aztán egy nap Apa azt mondta, most már menjünk és keressük meg magunknak az új családtagot. Hozzáteszem annyira nem értettem mi jó egy madárban, csak ücsörög a kalitkában, nem lehet megfogni igazán, meggyomrozni, ölelgetni (ez mind nem igaz, mint kiderült később). Ám semmi jónak nem vagyok az elrontója, főleg ha állatokról van szó. Nosza legyen, gyarapodjunk! 

Törtük a fejünket milyen madár is legyen, kékhomlokú amazon és jákó között gondolkoztunk. Mindkettő roppant okos, tanulékony, beszédes. Bújtuk a netet, hogyan kell tartani, mire van szüksége, hogyan neveljük A neten találtunk rá Deák János tenyésztőre (most 41 éve, hogy madarakkal foglalkozik)

Mikor felhívtuk már tudtuk, hogy amazont szeretnénk. A jákó okosabb (világ legokosabb madara, utána következnek az amazonok) viszont hajlamosabb a depresszióra, ezáltal a tolltépésre. Ez volt a döntő érv az amazon mellett, féltem ha nem foglalkozunk vele eleget akkor belebetegszik. Persze most már, gyakorló amazon anyukaként pontosan tudom, hogy nálam egy madár soha de soha nem lenne depressziós.

Szóval felhívtuk a tenyésztőt és nagyon örültünk a hírnek, miszerint épp vannak amazonjai, 6 hetesek. Másnap el is mehettünk megnézni és kiválasztani. Így hát a következő nap útnak indultunk Vecsésre. Micsoda véletlen, épp egy ballagásra kellett mennünk, de Roniból tanulva tudtuk, hogy úgyse bírjuk ki, már reggel indulni szerettünk volna (120 km). Mégiscsak az unokatesómról van szó, így elmentünk a ballagásra. Nagyon türelmetlen voltam már tűkön ültem, így gyorsan lezavartam a dolgot, puszi puszi, nagyon szép a ballagás, gratulálunk, itt a virág, köszönjük a meghívást, mennünk kell ,csók! És huss, már szárnyaltunk is a kocsihoz és repültünk amazon nézőbe.

Megérkeztünk Vecsésre, a tenyésztő utcájába érve már hallottuk a madarak rikácsolását és kiabálását.  Előtte még a kocsiban egy kanyarnál eldőlt a 2 literes kólám, kiszúródott valahogy, és a kóla csak úgy spriccelt! Rám. Ki másra. Én szoktam így járni. Megtaláltuk a házat, kiszálltam, tiszta kóla voltam. 

Reméltem, hogy ha már nem is vagyok nett és tiszta, azért nem úgy nézek ki, mint akire az ember egy madarat sem bízna. 

A tenyésztő nagyon kedvesen fogadott, rögtön kint az udvaron megmutatta az összes madarát. Rengeteg van, az udvara tele van röpdével, mindegyikben szebbnél szebb papagájjal. Egy élmény volt ott lenni:) Deák úr egy roppant szimpatikus ember volt, látszott rajta mennyire szereti őket, ez az élete. Végig nagyon nagy lelkesedéssel beszélt róluk.

Utána eljött a nagy pillanat, bementünk megnézni a kicsiket. Egy kis dobozban voltak, mind háttal nekünk. Kicsik még, ilyenkor nem csinálnak  semmit csak alszanak és ha megetetik őket esznek. Éppenséggel nem így képzeltem őket, hanem szép kifejlett madárként csak mini méretben:) de nekik volt vagy 10 szál tolluk a többi csupasz bőrfelület:) Hát gondoltam jó, elég csúnyácskák de menjünk közelebb. Aztán a hangunkra az egyik hátrakapta a fejét, azonnal megnézett minket magának, gondolta ki a fene jön ilyenkor ide mikor ő aludni szeretne. A többi meg sem moccant. Gondolom máris tudjátok, hogy ő volt az, ő lett a mi Nikitánk:) Persze ha kicsit gondolkozunk akkor rájöhettünk volna, hogy ez a túlzott érdeklődés  a későbbi rosszaság és elevenség jele. Akkor még úgy voltunk vele, hogy ó milyen édes volt ahogy ránk nézett! Valószínűleg ezzel sikerült kiválasztanunk a legeslegvásottabb, a legcsibészebb madarat mind közül:)

Így néznek ki 6 hetesen:

Miután kiválasztottuk kimentünk a többi kicsihez, hogy Deák úr megmutassa, hogyan is kell megetetni őket. Apa volt az áldozat, úgy döntöttünk ő fogja etetni. Odamentünk egy kis fiókához, egy kis kakaduhoz. Nagyon aranyos volt, azonnal megsimítottam, kicsi még, nagy baj nem lehet. Ha fejszével csaptam volna az ujjamra az kevésbé fájt volna...Még tolla sem volt normálisan, olyan picike volt, de a csőre mint a satu, úgy szorította az ujjam az éles csőrével. A tenyésztő rögtön szólt, hogy jaaajj nem szabad ám hozzérni, mert csíp. Á - gondoltam magamban - köszönöm a jó tanácsot, egy életre megtanultam miután a szemem is kiugrott a csípéstől!

Etetni nem olyan egyszerű (ezek után ha egyszerű lett volna sem akartam volna megtanulni), ki kell nyitni a csőrét, betuszkolni a fecskendőt, és belenyomni a kaját a szájába. Apa gyorsan belejött szerencsére. A tenyésztő megköszönte, hogy elmentünk és mondta, hogy két hét múlva (8 hetesen) jöhetünk érte. Ácsorogtunk, ácsorogtunk és ácsorogtunk, gondoltuk valamelyikünk csak megszólal, hogy ugyan mi már nem óhajtunk visszajönni érte. Mi most szeretnénk elvinni. Nem holnap, nem egy hét múlva, nem két hét múlva, hanem most. Most! Nem akarta. Azt mondta még nagyon kicsi. Mondtuk neki, hogy minden rendben lesz, jó szülők vagyunk menni fog. Aztán - mivel látta, hogy szeretni fogjuk és az etetés is jól megy - belement, úgyhogy nagy volt az öröm! Vettünk tőle kalitkát, etető- és itatótálakat, megvettük neki a tápot, aztán felpakoltunk és elindultunk haza. Útközben még megálltunk a Fressiben vettünk neki játékokat is.

Az úton végig az ölemben utazott egy papírdobozban, ahogy utaztunk hazafelé folyton csak nézegettem, a csúnyácska madár egyre jobban tetszett, az út felénél már a világ legszebb madarának láttam. Másfél óra alatt rút kiskacsából hattyúvá vált a szememben, mire hazaértünk már tudtam, hogy ez szerelem lesz.

Igazam lett. Nikita a szerelmem, a lányom, a barátnőm, a mindenem. Az életem.

folyt. köv.

Időközben Roni mellett még lett egy-két állatkánk. Zénó a kaméleon (sajnos már nem él)

Lady a madárpók (sajnos ő is elpusztult már)

 Lexy a leopárd gekkó

és csináltunk egy akváriumot is

Odavoltam mindegyikért, végre megvolt minden amire vágytam, egy igazi állatkert!

Ám Apának is volt egy nagy álma. Egy nagypapagáj. Gyerekkorában volt egy hullámos papagája akit nagyon szeretett, azóta is vágyott egy madárkára, csak éppen egy nagytestűre, aki odamegy a vállára, akit lehet szeretni és aki akár beszél is. Egy nyáron Olaszországba mentünk nyaralni. A nyaralás nálunk mindig hegyeket jelent, imádjuk az Alpok csúcsait. Azon a nyáron siklőernyőzni mentünk,

Gyakorlás, még itthon

Fizikailag eleinte azért elég fárasztó ez, de még mindig könnyebb, mint 20 kg-os felszereléssel hegytetőre gyalogolni:)

Apa már repült ekkor pár éve, Olaszban ő tandemezni, én pedig repülni tanultam. Castellucióban voltunk két hétig.

Apa tandemtanulása nagyon jól ment:D Így:

Ezt már a második napon sikerül elérni, így a többi napokon már nem sok mindent tudott csinálni:)

Az én tanulásom egész jól ment

bár a kezdő időszakban van némi hátránya, míg hozzászokik az ember

Minden porcikám így nézett ki a hevederektől.

A végére egész jól ment a dolog

(középtájt kékeszöld ernyővel)

Nagyon jó élmény volt, bár Olaszország sosem fog a kedvenceim közé tartozni, a kajájuk számomra ehetetlen, ezért nehéz számomra hosszabb időt tölteni náluk :) Viszont gyönyörűszép, ez minden éhesen töltött napért kárpótolt:) Volt egy esős napunk amikor nem lehetett repülni így átruccantunk Assissibe. 

Odavoltam minden részletéért, a templomokért, 

az onnan kiszűrődő imák duruzsolásának  hangjáért,

 az ivókutakért, 

az apácákért, 

a barátokért,

mindenért. 

Az esős nap után újra verőfényes, repüléshez tökéletes idő volt, így újra nyakunkba vettük a hegyeket, a kb 20 kg-os felszerelést és mentünk repülni. A hegy aljában szépséges lovak voltak, őket mindennap megsimogattuk.

Egyik nap a starthelyen találkoztunk egy nagyon kedves nővel és a papagájával. Szikla papagáj, ők szabadon lehetnek, mindig visszatérnek a gazdájukhoz. A lány együtt repült a madarával, ő ernyővel, a szikla papagáj pedig szabadon. 

Mondanom sem kell Apa papagáj után vágya igencsak felerősödött:) Ezek után engem sem kellett nagyon rábeszélni, hogy növekedjen otthon a létszám:)

Szerencsére az olasz nyaralás tele volt állatias élményekkel, lovak, macska, papagáj, birkák, minden ami csak kell:)

Egy kis kocsmában találkoztunk ezzel a kis szépséggel.

Mikor Manó meglett én is így terveztem a napjainkat, vele együtt, gondoltam majd jön mindenhová velünk. A dölyfös természete viszont hamar keresztül húzta a számításaimat:)

A birkákkal Castellucióban találkoztam, amikor is egy egész nyáj úgy döntött, hogy juszt  is a leszállóban fognak legelni a frászt hozva ezzel az ernyőjüket féltő siklóernyős társadalomra.:)

Véget ért az olaszországi nyaralásunk, hazafelé még meg akartunk állni (és meg is álltunk) 4-5 napra Ausztriában. A legfőbb cél  Berchtesgaden volt, meg szerettük volna nézni a Sasfészket, Hitler hétvégi nyaralóját. A többi napra kirándulást terveztünk. Castelluccióból hazafelé jövet még megálltunk a tengerparton kicsit fürdeni, kipihenni a repülés okozta fájdalmakat :)A pihenés egész jól is sikerült, délelőtt még itt sziesztáztam:

másnap reggel már itt:

(Ausztria, Tirol, St. Johann, St Johann Hospital)

Utálom a meleget és nem is bírom. Két hétig elviseltem a 38 fokos meleget, még 20 kg-os hátizsákkal is, hegynek felfelé (naponta legalább 10szer!), de csak a repülés miatt. Viszont a tengerparton ücsörgés nem igazán a kedvenc tevékenységem, így mikor megálltunk a tengerparton hamar unatkozni és nyavajogni kezdtem a meleg miatt. Apa őrült ötlete volt, hogy ha nagyon nem bírom zuhanyozzak le hideg vízzel. (A tengerparton végig voltak zuhanyzók). A világ leghülyébb ötlete felhevült testtel hideg víz alá állni, csak akkor még nem gondoltam bele. Jól esett folyton lehűteni magam. 

Ezzel a kis akcióval simán nyertem a belépőmet - Berchtesgaden helyett - az osztrák St Johann kórházba egy jó kis vesegyulladás keretein belül. Itt töltöttem a kirándulásra szánt napokat, Apa pedig egy kempingben sátorozva egyedül. Nem sokra emlékszem belőle, olyan infúziókat kaptam amitől végig aludtam a napokat, össze vissza egy nap jó ha egy órát ébren töltöttem. Apa pedig kitartóan ücsörgött mellettem és még kitartóbban unatkozott.:) 

Ausztriába érve elaludtam az autóban, majd felébredtem de felkelni akkor már nem tudtam. Azt hittem a derekam fáj, de egyre rosszabbul voltam, gyorsan megkerestük a legközelebbi kórházat. Oda már csak segítséggel tudtam bemenni, iszonyatos fájdalmaim voltak A kórház ajtón szinte be se léptünk, csak nyitottuk, már szaladtak elénk. Én csak összegörnyedve "álltam", Apa fogott az egyik oldalról, az orvos a másik oldalról, így mentünk be. Apa mondta az orvosnak, hogy becsípődött a derekam, az orvos mondta hogy á-á nem csípődött az be, ez vesegyulladás. Csak így. Ott az ajtóban. Ránézésre. Itthon ez napokba telt volna:) Ami azonnal feltünt, hogy ebben a kórházban valószínűleg a a dolgozók keresésekor feltétel volt -nem csak angol tudás és az orvosi képesítés) hanem a 40 év alatti kor, és a modell kinézet:) Minden orvos fiatal volt és jóképű:) Mindegyik! Mindenki nagyon kedves volt, hihetetlenül kedves.

A szobák nagyon szépek voltak, az ágyak nagyon kényelmesek (lettek volna ha bármilyen pozícióban is megtudtam volna maradni). Egy szobában 4 ágy, kettő az egyik oldalon kettő a másik oldalon, egy wc, egy zuhanyzó, hajszárítóval felszerelve! Mindkét oldalon a falon volt egy-egy tévé, mindenkinek volt hozzá távirányítója. 

Amint befektettek és bekötötték az infúziót (gurulós állványon van, hogy tudjunk jönni menni bár én nem tudtam megmozdulni sem) már jött is a nővérke és hozott egy 1 literes palackozott ásványvizet és egy kanna teát. Ez minden reggel járt. A kiszolgálás és az ételek, az ételek tálalása olyan akár itthon egy szuper szállodában. Reggelente hozták a friss meleg kávét, mellette cukorral és tejjel. Az ebéd mindig csodaszép volt és hatalmas adag. Leves, sült húsok körettel, desszertnek puding (persze ez is szépen tálalva) vagy sütemények, gyümölcsök. Apának ez volt a nap fénypontja, mindig megette az ebédemet én nem tudtam enni egy falatot sem, csak annyi időre voltam fent míg felnéztem, hogy jéé jött az ebéd, jéé itt van Apa, aztán aludtam is tovább. 

Szerencsére itthon kötöttünk biztosítást mondván velem úgyis mindig történik valami, nekem kell biztosítás. Igaz én nem akartam de mázli, hogy Apa nem hagyta magát eltántorítani és megkötötte, erre a kis kórházi kiruccanásra ráment volna a gatyánk is.

3 nap múlva saját felelősségre elindultunk haza, nem akartak elengedni, de nem akartam tovább ott maradni, sajnáltam Zsoltit, hogy egyedül tölti a napjait míg én félkómában fekszem. Az út hazafelé pokoli volt. Nem tudtam élvezni a tájat, pedig gyönyörű volt minden.

Ha nem lettem volna beteg, itt biztosan megálltunk volna egy kicsit

Otthon még 2 hónapig lábadoztam, anyuék öltöztettek, ők fürdettek, semmit nem tudtam egyedül csinálni, még felállni sem. A vesém azóta is szokott fájni, nehogy valaha is elfejtsem ezt az élményt (amit ezúton is szeretnék megköszönni Apának) :)

folyt. köv.