Egy augusztusi nap volt, itthon voltunk Nikitával, valamint volt nálunk egy kőműves aki épp a teraszt járólapozta. Nikita oda volt érte, mert mindig fütyült és szerette hallgatni, valamit imádta a flex hangját. Egész nap sikítozott és fütyült, nagyon jól érezte magát. A kőművesre úgy nézett, mintha ő lenne a herceg fehér lovon, itta minden szavát, nagyon odavolt a hangjáért:)
Egyszer kimentem hozzá megnézni, hogy halad a munka. Illetve csak megálltam az ajtóban és ott beszélgettünk. Nikita meghallotta a hangját és azonnal odarepült hozzánk, rá akart szállni a vállamra. Én nem figyeltem, egyszerűen reflexszerűen elhajoltam:( és Niki már kint is volt.
Azonnal, egyenesen felrepült magasra, nagyon kiabált, iszonyatosan megijedt. Repült tovább egyenesen a háztetők fölött. Aznap épp nagyon szél volt ami még sodorta is. Én mezítláb ordítva rohantam a kavicsos utcán utána. Leszállt egy háztetőre, de annyira ugattak a kutyák és ő annyira félt tőlük, hogy tovább repült. Leszállt egy másikra, de ott is nagyon félt, megint tovább repült. A városban sok a fa, így eltévesztettem szem elől. Hiába kiabáltam, nem találtam. Nem tudtam, hogy messzire repült e, vagy még itt van a közelben és nem mer válaszolni (beszélni még nem tudott, csak fütyülni és halandzsázni, mint ahogy a kisgyerekek). Apát nem tudtam elérni, így egyedül kezdtem keresni. Fél óra múlva elértem telefonon Apát, hazajött és folyamatosan kerestük, órákon át.
Nem emlékszem mikor voltam utóljára így kétségbe esve, azt sem tudom mikor sírtam utoljára ennyire. Borzasztóan hiányzott, nagyon meg akartuk találni. A külvilágot nem ismeri, minden veszélyes számára. A kutyák, a macskák, az emberek, minden. Nem tudtam, hogyan élheti túl odakint. Még tetőzte a bajt az is, hogy odakint - a nappali meleg ellenére - éjszaka hideg volt ( 8 fok). Tudtam, hogy fél, fázik. Egy nagytestű papagáj sok-sok kilométert tud repülni. Azt sem tudtuk vajon a városban van e még, vagy már messze jár.
Felhívtuk a tenyésztőt, hogy ha valaki madarat talál és szól neki, jelezze nekünk. A gyűrűjén rajta van a tenyésztő neve és Niki azonosító száma. Reménykedtünk, ha ember találja meg nem akarja majd megtartani, hanem megkeresi a gazdáját. Ez volt a legjobb verzió, a többire gondolni sem mertem. Mi van ha leszáll egy fára és elkapja egy macska? Vagy egy kutya? Hiába való volt minden, nem találtuk. Kismadár a nagyvárosban rosszabb, mint a tű a szénakazalban. Besötétedett, de még mindig kerestük. Nem volt sehol. Késő este jöttünk haza, feltettük a netre ahova csak tudtuk. A kalitkáját és a játékait kivittük az udvar közepére és hangosan szólt Halász Judit - Ákombákomja. Abban bíztunk, hogy nem ment el a városból és esetleg errefele téved akkor megismeri a kedvenc zenéjét és a kalitkáját. Éjszaka plakátokat nyomtattunk. Ez a kép került rá:
Lefeküdtünk kicsit aludni, éjszaka hiába kerestük volna. Folyton ő járt a fejemben, olyan pici a városhoz képest, lehetetlenség megtalálni. Annyira szerettem (szeretem) és szőrnyű volt látni az üres kalitkát, az érintetlen hintákat, az építőkockáit. Az az igazság, hogy tudtuk, a sok sok elveszett madár történetéből nagyon kevés az amilyen boldogan végződik.
2-3 órát aludtam, kora hajnalban keltem. Az előző napi feszültségnek, idegességnek és aggódásnak nyoma sem volt. Halálosan nyugodtan keltem. Tudtam, hogy ezen a napon meglesz. Nem reménykedtem, TUDTAM. Gyorsan felköltöttem Apát, hogy ébredjen, mennünk kell, mert vár minket, most fogjuk megtalálni. Még sötét volt amikor hajnalban ismét neki indultunk keresni. Bármerre mentünk mindenhova plakátokat tettünk ki. Oszlopokra, boltokba, kerítésekre, postaládákba, mindenhova. Órákon át jártuk az utcákat, házakhoz csöngettünk be, megkérdeztük akit csak lehetett. Ahol látni vélték, vagy emberi füttyöt véltek hallani a fák közül oda bekéredzkedtünk és végig néztük a fákat. Hideg zuhanyként ért, hogy nem találtuk. Nem értettem miért, hisz éreztem azt, hogy ma meglesz. Akinek vannak női megérzései az tudja milyen ez. Olyan nincs, hogy a megérzésem cserbenhagy! Olyan még sosem volt.
Hazamentünk enni és ismét berakni neki a zenét a kertben, hogy hallja az Ákombákomot, hátha hazajön.
Nem jött. Egész nap zokogtam, Apa pedig vigasztalt. Kint sírtam (inkább ordítottam az megfelelőbb szó) az udvaron a kalitkánál, amikor hátranéztem és láttam, hogy Apa a ház előtt a kezét az arcához emeli és rázkódik a válla. Teljesen megdöbbentem. Sosem láttam még sírni. Azonnal odaszaladtam átöleltem és mondtam neki, menjünk! Most megtaláljuk ez biztos! Ismét éreztem és tudtam, hogy ma meglesz. Újra nekiindultunk.
Újabb adag szórólapot vettük magunkhoz. Elmentünk egy olyan utcába ahol még nincs plakát és ragasztgattunk. És akkor csörgött a telefon. Egymásra néztünk és én tudtam, hogy Niki miatt hívnak! Apa elővette a telefont a zsebéből. 10 mp alatt legalább 3 imát elmondtam, hogy ismeretlen szám legyen a hívó. Ismeretlen szám volt. Alig tudtam állni mindenem remegett. A fiú aki hívott azt mondta, egész nap emberi füttyöt hall a fa tetejéről. Egy tőlünk nem messze lévő utcában. Azonnal lélekszakadva futottunk haza a kocsiért és rohantunk oda ahol a fiú hallotta. A füttyel Niki minket hívott, minket keresett, akkor még nem tudta mondani, hogy apa és anya. Jó volt tudni, hogy ő nem akart elrepülni, nem akart elmenni tőlünk, egy szerencsétlen baleset volt, hogy kirepült és vár, hív minket. A kirepülése napján ott szállt le és nem mozdult el onnan. Csak várt és bízott bennünk, hogy megkeressük és hazavisszük. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. Lehetett volna. Ha meglett volna. De az én madaram nem volt ott...
Hiába mentünk oda, sehol nem láttuk.Szólítgattuk, kiabáltunk, fütyültünk neki. És láss csodát! Egyszer visszafütyült! Rengeteg fa volt az utcán is, a házak udvarán is. Apa nem is hallotta, hogy visszafütyült, csak én. Végignéztük az összes fát amit lehetett, nem volt sehol. Mondtam Apa nem mehetünk el! Hallottam, hogy itt van! Bementünk a házak udvarába ahova csak beengedtek, mert tudtuk h félhet a kutyáktól és azért nem szólal meg. De nem volt sehol. Sehol. SEHOL! Pár óra után már abban sem voltam biztos, hogy hallottam a fütyülését, vagy csak hallani akartam. Feladtuk. Egyszerűen nem volt ott.
Az utca végéből visszamentünk az utca elejére a kocsihoz. Itt volt az ideje elindulni és másfelé keresni. Apa elővette a kulcsot. Kinyitotta a központi zárat. Odaléptünk a kocsiajtóhoz. Kinyitottuk. Akkor még nem tudtuk, hogy valaki néz minket..valaki nagyon figyel. Be akartunk szállni a kocsiba és akkor......
hatalmas kiabálással és hatalmas szárnycsapásokkal megláttuk Nikitát felénk repülni. Végig papagájhangon kiabált nekünk, és körözött a kocsi felett, majd hogy jól lássuk felszállt egy diófára. Ilyen okos. Tudta, hogy ha most nem mer megszólalni a kutyaugatás miatt akkor otthagyhatjuk. Tudta, hogy ha beszállunk a kocsiba akkor elhajtunk és ő ott marad. Összeszedte a bátorságát és szólt nekünk:) Mert ennyire haza akart jönni, mert ennyire szeret minket. Ahogy mi is őt.
Becsöngettünk a házba, szerencsére kedvesek voltak. Mondtuk, hogy a diófájukon ül a mi Nikitánk és fel kell érte mennünk, mert ő fél lejönni. Beengedtek, Apa felmászott hozzá a fára. Hatalmas diófa volt, apa felmászott a törzsén de Niki kint volt a szélén. Kinyújtotta a kezét, Niki pedig szépen elkezdett odamenni hozzá. Ahogy odaért rá is állt a kezére és már mehettünk is haza. Betettük egy dobozba a biztonság kedvéért, bár tudtuk, hogy nem repülne el. Beültünk a kocsiba és hazamentük. Végre újra teljes volt a család.
Itthon elmeséltem neki, hogy mennyire aggódtunk érte és mennyire hiányzott, ő is elmesélte az ő élményeit. Csak mondta és mondta azon a gyönyörű halandzsa nyelvén. Ittam a "szavait". Nagyon boldogok voltunk:)
Most 4 éves de sosem felejtette el, hogy 3 hónaposan kirepült. Ha véletlen nyitnám a bejárati ajtót és ő épp ott van azonnal rám kiált: ANYA!! és mondja mondja mondja halandzsa nyelven, hogy vigyázz anya baj történhet! egyszer már kirepültem!
Ezt a két napot sosem fogjuk elfelejteni. Sem mi, sem ő.
folyt. köv.
